Nem sokat foglalkoztam ebben a blogban a dolgok lelki oldalával, és hogy milyen hit, szemlélet vezet, formálódott és alakul ki bennem az évek folyamán. Most ezt szeretném egy kicsit pótolni. Kezdve a legelejéről. Nem egy hívő családban nőttem fel, az általános műveltségen kívül nem kaptam vallásos nevelést. Sose zavart, sőt a pozitív életszemlélet, amit helyette kaptam, minden bajon, és gyerekkori betegségen átsegített. Ez pont elég volt, sosem volt számomra kérdéses, hogy meggyógyulok-e, ez nem volt opcionális. A betegségek mindig csak egy-egy rövid szakaszok voltak, amin túl kellett lenni. Épp, mint mások mikor megfáznak, úgy éltem ezt meg. Csak én kórházba kerültem egy-két hétre, vagy esetleg meg is műtöttek, de mindig egyszerűen túl voltam rajta. Ez is hozzám tartozott, egy tulajdonságom volt, épp mint, hogy barna a szemem. Sose gondoltam rá úgy, mint vmi sorscsapásra.
Mikor idősebb lettem jobban foglalkoztatott ez a kérdés, hogy igen ám, de nekem miért is van ez az alapbetegségem. Szeretünk miérteket keresni. De az nekem nem volt már elfogadható válasz, hogy ez csak genetika és így jártam. Viszont az se, hogy ezt Isten így akarata, és pont. Sokáig csak ezzel a két válasszal találkoztam. Én viszont úgy éreztem, hogy ez sokkal, de sokkal mélyebb és bonyolultabb dolog. Vmikor ekkor hallottam először a lélekvándorlásról és a karmáról. Hamar fel is keltette az érdeklődésem. Valahogy azt elfogadni, hogy ennek az egésznek én vagyok az oka, mert előző életemben vmi olyasmit tettem, ami miatt ezt érdemlem, és e miatt kell kiállnom ilyen sok megpróbáltatást, egész elfogadhatónak tűnt. Egyre több dolgot hallottam, olvastam a témában, például a Buddhizmusról, és ez idő tájt találkoztam a Krisna-tudattal is. Aztán főleg a lázadó kamasz időszakomat éltem, és nagyon keveset foglalkoztam ezzel. Majd elkezdett ez újra jobban érdekelni. Néha összefutottam az utcán egy-egy Krisna-hívővel, beszélgettünk, általában adtam nekik vmennyi adományt, és sokszor kaptam cserébe könyvet, újságot matricát. Így alakult, hogy végül kezembe is vettem az egyik kiadványuk, és elkezdtem olvasni (ez volt a Visszatérés c. könyv). Nagyon érdekesnek találtam, és nagyon sok dologban azonos volt azzal, amit én gondoltam addig, csak nem ennyire konkrétan megfogalmazva. Ez után már mindig szívesen álltam meg, ha megszólított egy-egy Krisna hívő, és adakoztam is, ha tudtam, de pár mondatot biztosan beszélgettünk, időnként pedig egész hosszan elcsevegtünk.
Akkoriban kezdett el romlani a tüdőm. Lelkileg egyre nehezebb volt, hisz folyton azt láttam, hogy nem tudnak vele mit kezdeni (ami eddig számomra ismeretlen volt), csak küldenek ide-oda, de senki nem tudott semmit. Csak tippek voltak, de kezelni, nem nagyon mert senki. Persze nagyon nem rettentett meg, mert nem romlott drasztikusan a terhelhetőségem, de azért hónapról hónapra éreztem, hogy vmi nem stimmel, és egyre kevesebbet bírok. Végül elkezdődött a herce-hurca, amiről a bevezetőben is írok ( a szteroid kúra).
Ekkor egyre jobban erősödött bennem a hit, hogy ezek a történések biztosan vmilyen régi tetteim a következményei, amiket nem is feltétlenül ebben az életemben követtem el. Ez segített elfogadni. Ugyanakkor arra ösztönzött, hogy jobb ember legyek és a lehetőségeimhez képest segítsek másoknak. Erre aztán adódott is alkalmam, hisz a betegségeim révén, egyre többször fordultam meg kórházakban és találkozhattam olyan emberekkel, akik betegegyesületeknek segítenek, így én is belekerültem ebbe a körbe. Próbálom én is őket támogatni, amiben tudom. Itt a blogomon is szoktam Róluk írni.
Sokáig nem tudtam, és nem is akartam elkötelezni magam egyik vallás, vagy hit felé se. Úgy gondoltam, mindenkinek valamiféle saját utat kell járni, és megtalálni a számára legmegfelelőbb irányt, amin fejlődni tud. Én úgy érzem, hogy hozzám a Vaisnava hit áll a legközelebb, vagyis a Krisna-tudat.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy egy Isten van. Ezt a Krisna-tudat is így tanítja. Csak a hatalmas távolságok és a különböző korok, más és más irányzatokat, szokásokat és kultúrákat alakított ki. Ezért is van ilyen sok vallás és Istennek ennyi neve. Ezért tisztelik a legkülönfélébb módokon. Ennek talán az is egy következménye lett, hogy vmelyik vallás jobban, mások pedig kevésbé tudták megőrizni az alap Igazságot. Egyik se jobb vagy rosszabb, hisz ahányan vagyunk ezen a földön, mindannyian különböző lelki fejlettségen állunk, csak meg kell találnunk a számunkra legmegfelelőbbet utat a fejlődéshez. Az egész élet egy tanulás, és akár milyen kicsit is, de mindig fejlődünk a tapasztalásaink során, amik sokszor nagy kihívást, megpróbáltatást és szenvedést okoznak, de ez által tudunk csak előrébb lépni, ezt kell felismernünk.