Ma (bár a post-ot később írtam) hajnalban nem tudtam elaludni. Akárhányszor letettem a fejem, úgy éreztem nem kapok levegőt, megfulladok, úgy tele van az orrom. Ezt “játszottam” hajnali fél 2-ig. Akkor felkeltettem a szüleimet, hogy mennyünk be a kórházba, mert én ezt nem bírom tovább, nagyon rosszul vagyok. Össze is szedtük a cuccomat, és taxival bevittek. Közben a lázam is kúszott felfele, mire odaértünk 38 fölött volt. Az ügyeletes orvos megvizsgált, elmondtam neki mi történt. Megmérték a szaturációmat is, a gép rögtön besípolt, nagyon alacsony volt. Máris kaptam az orromba az oxigént. Az éjszaka szörnyű volt, szinte nem is aludtam. Mivel nem nagyon volt üres ágy, így az első éjszakámat egy ötágyas kórteremben töltöttem, de utána szerencsére, felszabadult egy egyszemélyes, így oda kerültem.
A leleteim szokás szerint, majdnem mind negatív. Ezért arra következtettek, hogy vmi vírus lehet. Előtte való napokban nagyon legyengültem, úgyhogy valószínűleg ez is közre játszott a rosszullétemhez. Azóta is oxigénre szorulok, és meglehetősen gyengének érzem magam. Intravénásan pedig Targocidot kapok.
Hétfőn megyek a transzplantációs bizottság elé. Ott lesz a professzor úr, aki a tüdőmmel foglalkozik, a főorvos úr, akinek az osztályán fekszem most, valamint jönnek a csontvelő transzplantációs osztályról, és azok az orvosok (magyar és osztrák) akik a tüdő transzplantációt végzik kinn Bécsben. Megvitatják, eldöntik mi legyen velem a továbbiakban, mi és hogyan történjen.
Kicsit izgulok, de úgy néz ki, muszáj lesz belevágni. Most ízelítőt kaptam abból milyen mikor oxigénre vagyok szorulva, és hát nem egy kellemes dolog, folyton az ágyhoz vagyok kötve. Kimenni ki tudok, addig leveszem az oxigént, de ha visszaérek már teszem is vissza és veszem a nagy levegőket, hogy megnyugodjak.
